2013. 03. 17. – Böjt 5. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 03. 17.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Alapige: 

20Azért ezt mondta az ÚR: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora miatt, és vétkük igen súlyossá vált, 21lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám fölhatolt jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom. 22Amikor a férfiak megfordultak, és elindultak Sodoma felé, Ábrahám még ott állt az ÚR előtt. 23Hozzálépett Ábrahám, és ezt kérdezte: Vajon elpusztítod-e az igazat is a bűnössel együtt?  24Hátha van ötven igaz ember abban a városban? Akkor is elpusztítod, és nem bocsátasz meg annak a helynek azért az ötven igazért, akik ott laknak? 25Távol legyen tőled, hogy ilyet tégy, hogy megöld az igazat a bűnössel együtt, és úgy járjon az igaz is, mint a bűnös. Távol legyen tőled! Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?  26Az ÚR így felelt: Ha találok Sodoma városában ötven igazat, megkegyelmezek értük az egész helynek. 27Ábrahám újból megszólalt: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak, bár én csak por és hamu vagyok. 28De ha az ötven igaznak öt híja lesz, elpusztítod-e az öt miatt az egész várost? Ő ezt felelte: Nem pusztítom el, ha találok ott negyvenötöt. 29Ismét szólt hozzá, és ezt kérdezte: Hátha negyven található ott? Az ÚR így felelt: Nem teszem meg a negyvenért. 30Ne induljon föl az én Uram, hogy beszélek – szólt Ábrahám -, de hátha csak harminc található ott? Ő így felelt: Nem teszem meg, ha találok ott harmincat. 31Ábrahám ezt mondta: Tudom, merész dolog, hogy szólok az én Uramnak: hátha húsz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el a húszért. 32Ábrahám ezt mondta: Ne induljon föl az én Uram, hogy még egyszer szólok: de hátha csak tíz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért. 33Amint az ÚR bevégezte beszélgetését Ábrahámmal, eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.

Prédikáció:

Kedves Testvérek!

Ma judica vasárnapja van, bevezető zsoltárként hallottuk a 26. zsoltár kezdősorát. Ítélj meg engem Uram. Más alkalommal a zsoltáros Istent bírónak nevezi: ez a többi, méltóságot kifejező jelkép sorába illeszkedik. Hiszen Istent a szentírók hívták úrnak, királynak, a seregek parancsnokának, alkotó-művésznek és nem utolsó sorban bírónak.

Abban az időben, amikor a Bibliát írták, még nem léteztek ügyvédek, de ügyészek sem. Volt a sértett fél és az elkövető, és együtt járultak a bíró elé, hogy ott ügyükben igazságot tegyen. Saját érdekérvényesítő képességükön múlott, hogy sikerül-e a bírót megfelelő belátásra eljuttatniuk. Az eljárás ezért  – a maihoz képest – tele lehetett érzelmi megnyilvánulásokkal. Elég csak Salamon király híres krétakörére gondolnunk, hogy belássuk, néha ravasznak, agyafúrtnak kellett lennie a bírónak, hogy a hazug fél leleplezze magát és az igazság kiderüljön. Amilyen döntést a bíró hozott, az ellen fellebbezni nem lehetett.  Jézus egyik beszédében figyelmeztet is arra, hogy 25 Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj.26 Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.” /Mt 5,25-26

Ez a jézusi figyelmeztetés jól mutatja a bírói tiszt jelentőségét.

A bíró egy – a közösség felhatalmazott – írástudó volt, akinek pontosan ismernie kellett a Mózesi törvényeket. A bíráskodás tekintélyét térbeli megoldásokkal is igyekeztek kifejezni: Az ítéletet egy emelvényről a bímá-ról kellett hogy kihirdesse a bíró. A rómaiaknál ez volt a tribunál, vagyis tribün. Kellő tekintélyt, felülről, az égből jövő hatalmat kellett, hogy sugalljon, és a bírók mindmáig emelvényen, egyfajta tribünön ülnek. Amikor pedig felállnak, hogy felolvassák az ítéletet, a többi álló fölé magasodnak, hogy ezzel a Törvénynek és az abból fakadó ítéletnek transzcendens voltát érzékeltetik.

Évekkel ezelőtt Brüsszel belvárosában sétálva, társaimmal elkeveredtem egy elképesztő méretű épület elé. Este volt, így az épület méretei még ijesztőbbek, és sokkolóbbak voltak. Később megtudtam, hogy ez az Igazságügyi Palota volt. A hozzávetőleg 26000 négyzetméteres alapterületével nagyobb, mint a római Szent Péter-bazilika, valójában ez Európa legnagyobb épülete, melyet a 19. században építettek. Ez az épület megérdemli, hogy néhány statisztikai adat közvetítse abszolút óriásságát. Nyolc belső udvar található benne, melyek területe összesen 6000 négyzetméter. Központi kupolája 142 méter magas. 27 nagy tárgyalóterem, és 245 további kis tárgyaló, illetve egyéb szoba van benne. II. Lipót belga király parancsára kezdődött az építkezés, aki Belgiumot, kis európai országból birodalommá akarta tenni, Kongó megszerzésével. Az Igazságügyi Palota elhelyezése nem a véletlen műve volt. Brüsszel legrégibb és legszegényebb negyedének szomszédságában, a Marollen-negyed fölé magasodva arra szolgált, hogy figyelmeztesse az egyszerű népet, mi vár rájuk, ha összeütközésbe kerülnek a hatalommal. Az épületet azon a dombon építették fel, ahol azelőtt a kivégzéseket hajtották végre, az úgynevezett „Akasztófa-dombon”, mely a Golgotha-domb belga testvérének is felfogható.

A Brüsszeli Igazságügyi Palota a kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a Törvényt és a jogot transzcendensnek és isteni eredetűnek tekintjük, nemcsak II. Lipót, az épület megálmodója, hanem mi is.

A Teológia régi épületének tanácstermében volt egy festmény. Első pillantásra csak azt lehetett megállapítani, hogy egy régi várost ábrázol. De ha jobban megnézte az ember, akkor látta, hogy két távoli alak is látható rajta, és némi idő elteltével a bibliaismerő szemlélő rájön arra, hogy a kép valójában Ábrahám Sodomáért folytatott könyörgését ábrázolja.

Egy széles plató szélén áll Isten és Ábrahám, a tét pedig Sodoma megmenekülése, melyet fentről a szakadék széléről szemlélnek. Isten ebben a történetben a bíró, és ábrahám pedig valamiféle közbenjáró. A hagyományos bírói eljárástól elütő, rendhagyó helyzetet látunk. De amire a történet tanít minket, hogy ez igenis lehetséges. Lehetséges az, hogy Isten előtt közbenjárjunk valakiért.

Ez a történet megelőlegezi az Újszövetség legjelentősebb üzenetét. Az újszövetség látásmódja szerint Jézus kerül Ábrahám helyére, hogy közbenjárjon – immár nem csupán egy város, mint Sodoma lakóiért, hanem az egész emberiségért. És van még egy fontos különbség, vagy legalábbis reméljük, hogy van: hogy Jézus közbenjárt értünk, és ez a közbenjárás sikeres volt, nem úgy, mint Ábrahám esetében.

Ma Judica vasárnapján fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az Újszövetség legfontosabb üzenete is a jogi eljáráshoz kapcsolódó fogalom: szabadulás. Az az eset, amikor valaki kiszabadul a fogságból, vagy azért, mert véget ért a büntetése, vagy azért, mert amnesztiát kapott.

Az Ó- és Újszövetségben is a központi téma a szabadulás. Az Ószövetségben ez az Egyiptomból való szabadulást jelenti, amelyet Mózes hozott el az embereknek, az Újszövetségben pedig a bűntől és a haláltól való szabadulásról van szó, amelyet Jézus Krisztus hozott el nekünk. Sokan azt gondolják, hogy a kereszténységben elsősorban parancsolatokról van szó, de emlékezzünk arra, hogy hogyan kezdődnek ezek a parancsolatok? Ezzel a mondattal kezdődik: „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki megszabadított téged Egyiptomból. Én vagyok a te Szabadítód.”

Van egy történet, amelyet a nyári Szélrózsán Klaus Douglass, az Új Reformáció könyv írójaként ismert német lelkész mondott el, a szabadulás illusztrációjaként:  „Egy ember sétál a természetben, a hegyekben, és talál egy nagyon fiatal madarat. Egy sast. És mivel nincsenek ott a madár szülei, fogja magát, magával viszi, és otthon a tyúkok közé teszi. És ez a sas ott, a tyúkok között nő fel. Egyre nagyobb lesz, de mégis tyúkok között él. Egyszer eljön hozzá egy ismerőse látogatóba, megnézi a farmot, és meglátja ezt a madarat, és megkérdezi: „Ez egy sas, nem?” Ekkor az ember azt mondja, hogy nem, ez egy tyúk. Lehet, hogy korábban sas volt, de most már a tyúkok között él; úgy is eszik, úgy is él, úgy is mozog, mint egy tyúk. A barát azt mondja, hogy nem, ez tényleg egy sas, és meg fogom neked mutatni. És fogja ezt a sast, aki eddig a tyúkok között élt, felemeli a kezében, és azt mondja neki: „Sas, repülj!” És a sas mit tesz? Látja a tyúkokat maga alatt, leugrik, és újra elkezdi csipegetni a magokat. Ekkor a barát azt mondja: „Látod? Tényleg tyúk.” De a barát azt mondja, hogy „Nem, dehogy, mindjárt látni fogod, hogy ez valóban egy sas.” Fogja magát, megint fogja a madarat és felmászik a tetőre. Megint kezébe veszi a madarat, az ég felé tartja, és azt mondja neki: „Te sas vagy! Nem tyúk. Repülj!” A sas újra lenéz, megint meglátja a csirkéket, és fogja magát, szépen, lerepül hozzájuk, és megint elkezdi a magokat keresni. Újabb nevetés: „Látod, ez egy tyúk.” A barát megint azt mondja, hogy „Nem, ez egy sas, hiszen egy sasnak a szíve van benne.” Újra megfogja a madarat, és elmegy vele egy nagy hegy tetejére. És innen már nagyon távolinak tűnik a tanya, a tyúkokkal, mindennel együtt. Az ég felé tartja a madarat és megint mondja, hogy „Te sas vagy! Te azért születtél, hogy repülj, nem pedig azért, hogy lent legyél a földön. Egy sas szíve van benned, tehát repülj!” A sas nem csinál semmit, egyszerűen ülve marad. És akkor úgy tartja az ember a madarat, hogy lássa a napot. És megint elmondja, „Te nem a földöz, hanem az éghez tartozol. Egy sas szíve van benned, tehát repülj!” A sas egy kicsit megremeg, látja a napot, kiterjeszti a szárnyait és elrepül. Az én üzenetem a számotokra ezen a mai reggelen nem más, mint ez: egy sas szíve van bennetek, repüljetek! Az éghez tartoztok, és nem a földhöz. Nem az a feladatotok, küldetésetek, hogy a földön kapirgáljatok és magokat keressetek, hanem szárnyaitok vannak, repüljetek!