2013. 03. 03. – Böjt 3. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 03. 03.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
Lk 15,11-32
Alapige: 

11
Monda pedig: Egy embernek vala két fia;
12
És monda az ifjabbik az ő atyjának: Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztök a vagyont.
13
Nem sok nap mulva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözék; és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.
14
Minekutána pedig mindent elköltött, támada nagy éhség azon a vidéken, és ő kezde szükséget látni.
15
Akkor elmenvén, hozzá szegődék annak a vidéknek egyik polgárához; és az elküldé őt az ő mezeire disznókat legeltetni.
16
És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, amit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki.
17
Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg!
18
Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.
19
És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy!
20
És felkelvén, elméne az ő atyjához. Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.
21
És monda néki a fia: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam !
22
Az atyja pedig monda az ő szolgáinak: Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira!
23
És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vígadjunk.
24
Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.
25
Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és táncot.
26
És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az?
27
Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza.
28
Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt.
29
Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak.
30
Mikor pedig ez a te fiad megjött, aki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot.
31
Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd!
32
Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott.

Prédikáció: 

Egy embernek volt két fia.
A mi családunk is ilyen volt, nem túl népes, mindössze két fiú, köztük nagy korkülönbség. De a mi családtörténetünk is két fiúról szól. Nem lehet csak egy fiú történetére leegyszerűsíteni.
Jézus is mindkét fiúról mesél, nemcsak az egyikről. A hagyományos neve ennek a példázatnak félrevezető, sőt, sértőnek is nevezhető „tékozló fiú, elveszett fiú”. Mert ez a történet mindkettőről szól. Arról, aki otthon maradt éppúgy szól, mint a tékozlóról, az elveszettről. Jézus – ennek a történetnek a kitalálója, a figurák megteremtője – mindkét fiút párbeszédbe állítja, és ami a lényeg – mindkettőt örömre hívja. Mindkettővel találkozik újra és újra az Ő útjukon, azokon az utakon, amelyeket azóta is az egész világ jár. Hiszen mindenki el tudja magát helyezni ebben a példázatban. Sőt, mindkét fiú lénye egyesül bennem, és benned. Hogy Te magadban inkább az egyiket vagy a másikat ismered fel, az Jézus példázatában is benne van. Úgy szembesít önmagaddal ez a példázat, hogy közben rádöbbensz az örömre való képtelenségedre – ha az idősebb fiúval tudsz lélekben azonosulni. Vagy ha a kisebb fiúval azonosítod magad, akkor rámutat olthatatlan lelkiismeret-furdalásodra, arra a vágyadra, hogy vezekelj, mert valójában egy dolog kísért egész életed során: a bűntudat, és ehhez méred a világot.
Jézus egyszerűen elmondott egy családtörténetet, és ebben benne van az együtt élni tudás, vagy épp a nem-tudás minden drámája. olyan szereplőkkel találkozunk benne, akik számára kérdésessé vált a közösségvállalás, de az, hogy a végén mindenki számára az a feladat, hogy együtt kell folytatniuk tovább, ez figyelemre méltó befejezés.
Mert aki Jézust akarja hallgatni, annak lényegében ugyanezt a helyzetet kell magában tudni feldolgozni:
Az evangéliumok visszatérő témája, hogy Jézus olyan emberekkel van körülvéve, akikkel egyébként a társadalom elitje nem szívesen vállalt közösséget, és restelkedve hozzátehetjük, hogy igazán mi sem vállalnánk velük jó szívvel, önfeledten közösséget. Aki Jézushoz akar jönni, attól elvárható, hogy leüljön egy padba olyan emberekkel, akiktől egyébként gondosan távol tartja magát. Ezek az Újszövetségben a „ vámszedők és bűnösök”, ők közeledtek hozzá, hogy hallják őt.
A farizeusok és írástudók pedig Jézus helyett is szégyellték magukat. Mert Jézus felrúgott néhány alapvető szabályt, és túl tágra sikerült az ölelése. Nem is marad el a korholás, az elmarasztalás emiatt.
Jézus félig-meddig erre válaszul mondta el ezt a történetet: a farizeusokhoz, a botránkozókhoz szól, azokhoz akik nem szívesen kerülnek ilyen környezetbe, hanem akik ilyen esetben feltételeket szabnak. Persze ők nem akarják semmi esetre sem a tékozló fiút kizárni, de mégis egy kérlelhetetlen feltételt állítanak: azt, hogy előbb a bűnösök változzanak meg, ez a feltétel ahhoz, hogy ügyük tárgyalásra kerülhessen. Aki ilyen feltételt szab, az farizeus, éljen bár a XXI. században. Hogy Jézus nem állított ilyen feltételeket, hanem a bűnösökkel evett és szoros közösséget vállalt velük akkor, amikor még bűnösök voltak, ez volt az, ami a farizeusokat annyira hallatlanul megbotránkoztatta. Aki most felfedezi magában a farizeust, annak tudnia kell, hogy ez a példázat hozzá is szól.
Képzeljük el, hogy óvatlanul, csak úgy véletlenül rányitunk Jézusra, akit rajtakapunk azon, hogy együtt lakomázik a bűnösökkel, azokkal az emberekkel, akiknek viselkedésében mi nyomát sem látjuk semmilyen restelkedésnek, bűntudatnak, és akkor Jézus a mi zavartól piruló arcunkat látva azt mondja, hogy Ő már látja e romlottság közepette is a pozitív változást.
Talán itt van a nagy vízválasztó vallásosság és vallásosság között: hogy a reménytelennek tűnőt leírjuk-e; hogy inkább a bűnök valóságának hiszünk, mint a megváltásnak; az ördögi gonoszság mindenütt jelenvalóságának, vagy a Szentlélek reális prezenciájának, valós jelenlétének?
Jézus – erre hív! arra, hogy ne a bűn és a reménytelenség valóságában – a kutyából nem lesz szalonna bölcsességében higgy! Ne abban, hogy úgyis a gonosz – és a gonoszul összeesküvők kezében van a világ kormányzása, hanem Isten kezében.
Jézus arra hívott akkor és azóta is, hogy vegyük észre a változást, mely a vámszedőkben és bűnösökben – az Ő személyes hatására – elindul. És ezt éppen a Tékozló Fiú példázatával mondja: azt mondja, hogy ami a vámszedők és bűnösök között történt, az ugyanaz, mint ami a fiatalabb fiúval történt.
Hogy itt a megterített asztal, az ünnepi lakoma, melyet az Isten, a mi szerető Atyánk az ő visszatért fiai számára rendez. Örömünnep ez: A apa – ahogy a Mennyei Atya és Fia Jézus is hozzá hasonlóan – arcáról örömkönnyek csorognak, egyszerre sír és nevet a nagy boldogságtól, a nagy megkönnyebbüléstől. „Az én fiam meghalt és feltámadt, elveszett és megtaláltatott!”
Lássátok meg, mondja nekünk farizeusoknak, hogy ami ezeknél az embereknél történt, pontosan az, mint ami a fiatalabb fiú történetében történt. Az, hogy itt ünneplünk, hogy boldogok vagyunk, hát ez az ünnepi lakoma, amelyet az isteni atya a visszatérő fiú számára rendez. Ezért örülnöd kellene !
Lukács 15. fejezetében nagy – nagy öröm húzódik végig. Az angyalok örülnek, az asszony, aki elvesztette a pénzét, örül, a pásztor, aki elvesztette a bárányt, örül – te tehát, aki itt állsz, és először még feltételeket szabsz, neked is örülnöd kellene! Az evangéliumok kijelentéseiből láthatjuk, hogy Jézus környezetében az élet nyilvánvalóan örömteli volt. Az emberek nevettek és énekeltek és ettek, és teljesen máshogy történtek a dolgok, mint ahogy a farizeusok egy kegyes életet elképzeltek maguknak. A kegyes élet azt jelenti, hogy az egy törvény alatt való élet, egy élet, amely megsemmisül a komoly Isten tekintetétől. Ha egy bűnös meg akar térni, annak azzal kell igazolnia megtérésének valódiságát mindenekelőtt, hogy hangos bűnbánattal hamut szór fejére azért, mert minden öröm hiábavaló számára, mert legyőzhetetlenül szomorú bűnei miatt. Mások számára, akik nem voltak annyira elveszettek, akkor ez egy építő példa. De Jézus esetében korántsincs szó ilyen építő példákról. Ott örültek, nevettek és ettek a legnagyobb bűnösök, mintha semmit sem kellett volna megbánniuk. A farizeusok számára ez botrányos volt. Hol marad a helyzethez illő komolyság, hol a próbaidő? Nem teszed túl olcsóvá számukra a megbocsátást? Jézus, hogy bánhatsz így emberekkel, mintha semmi sem történt volna, mintha egyszerre minden meg lenne bocsájtva?
Így van. Válaszol Jézus. Minden egyszerre meg van bocsájtva. És ezért nevetnek, esznek, énekelnek. Meglepő, milyen kevés figyelmet szentel a jól megalapozott kifogásoknak. Milyen kevéssé hagyja hogy bűnbánatot gyakoroljanak a bűnösök, ahogy ezt később teszik is, fekete zsákkal a fejükön hamut szórva magukra a templomajtóban. Úgy tűnik, mintha nem lett volna igazán jó pedagógus. Mindent az örömre bízott, még azt is, amit mi a szomorúságra bíznánk. : minden át volt hatva nála örömmel, és csodálkozva kérdezi tőlünk: Hát nem örültök velem? Miért nem örültök velem? Nincs megírva a zsoltárokban: „Úgy örülök a szavadnak, mint aki nagy kincset talált.”
Nem látjátok, hogy itt beteljesült a prófécia. Előtted örülünk, mint ahogy örül az ember a vetésnek, vagy mint ahogy örül az ember, ha zsákmányt talál.
Jézus úgy gondolja,hogy aki ilyen helyzetben nem örül, először is maga miatt kell megijedjen. Mert mi derül ki az örömtelenség, az örömre való képtelenség nyomán? És nagyon figyeljen mindenki, aki a Tékozló Fiú történetének hallatán szíve szerint az idősebb fiúval tud azonosulni. Az derül ki, hogy az élet az atyai házban teher volt számára, hogy Isten is teher a számára. Az derül ki, hogy az élete elnyomott, titkos kívánságokkal van tele, hogy az atyai házban végzett szolgálat számára nem más, mint bosszúságot okozó korlátja mindenféle örömnek, melyek odakinn ígérkeznek és amelyekért soha nem mert elindulni, nem mert lépni. Kiderül, hogy titokban az idősebb ugyanúgy bűnös, mint a fiatalabb fiú: mert vágyai szerint szívesen kitört volna az atya által meghatározott élet keretei közül, de nem merte megtenni.
A visszatérő bűnös az idősebb számára, az igazabb fiú számára, a kegyes ember számára, aki sosem tért el atyjától, talán ő először a nagy lehetőség, hogy az felismerje, hogy milyen hallatlan tökéletesen ki volt töltve élete gazdagsággal az atyai házban. A fiatalabb fiú sorsa itt prédikációvá válik az idősebb számára. Ha egy ember messzi távolból és tudatlanságból megtér, és hazatér atyjához, az evangéliumhoz, akkor fog igazán csodálkozni, hogy hogy lehet, hogy sokan ezt az evangéliumot már rég ismerik életük alatt, és látszólag mégsem bírnak semmit belőle. Nem birtokolnak belőle semmit,úgy, mint mások a nap alatt, amely számukra csak most derült fel, s meglátták, hogy oly örömtelenül és kényszeredetten élnek, mintha életük csak teher , kötelezettség és szolgaság és értéktelenség lenne. Mintha olyanok lennének, akik hitük által valahol a nyomorúságban disznópásztorkodásra kellene adniuk fejüket. A fiatalabbnak felnyílnak szemei, amikor hallja, ami az idősebb számára elveszett igazság : fiam, te mindenkoron velem vagy,minden, ami az enyém, a tied is. Ez a legcsodálatosabb evangélium azok számára, akik ismerik az elveszettséget. De senki se lássa igazolni ebben a bűneit: hogy először el kell veszni, hogy ilyen örömöt találjunk. Azok számára, akik sosem vesztek el, azok számára is Isten javainak ismerete minden nap újdonság. Minden nap új indíték az örömre : örülj ! Adja Isten nektek keresztényeknek , hogy körötökben egy nagy bűnös vagy egy szegény pogány visszataláljon a messzi távolból , és az örömében váljon nyilvánvalóvá számotokra, milyen gazdagok vagytok, és hogy mily kevésbé voltatok ennek tudatában. Így lesz tanítójává a vámszedő a farizeusnak. Felszólítással végződik a hasonlat, és a remélt utótörténet is, miszerint ugyanaz az örömfelismerés érzése tör az idősebb fiúra, a megszólított farizeusra, rátok megszokott keresztényekre. És belül visszavisz atyátok szívéhez. Ámen