2013. 02. 10. – Ötvened vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 02. 10.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
1 Pét 1,3-11
Alapige: 

3Tudjátok meg elsősorban azt, hogy az utolsó napokban csúfolódók támadnak, akik mindenből gúnyt űznek, akik saját kívánságaik szerint élnek,  4és ezt kérdezgetik: “Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van.” 5Mert rejtve marad előttük, szándékosan meg is feledkeznek róla, hogy egek régóta voltak, és föld is, amely vízből és víz által állt elő az Isten szavára.  6Ez által az isteni szó által az akkori világ özönvízzel elárasztva elpusztult,  7a mostani egek és a föld pedig ugyanezen szó által megkímélve megmaradtak, hogy tűznek tartassanak fenn az ítéletnek és az istentelen emberek pusztulásának napjára. 8Az az egy azonban ne legyen rejtve előttetek, szeretteim, hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.  9Nem késlekedik az Úr az ígérettel, amint egyesek gondolják, hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen. 10De el fog jönni az Úr napja, mégpedig úgy, mint a tolvaj, amikor az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld és a rajta levő alkotások is megégnek.  11Mivel pedig mindezek így felbomlanak, milyen szentül és kegyesen kell nektek élnetek.

Prédikáció:

Fújhatom, ez már az eszkhaton!

Nem hiszem, hogy sokan értenék a viccet. Teológus korunkban humorizáltunk így. Az újszövetség nyelvén az eszkhaton a véget jelenti.

Az egyház tanításának egyik területét pedig eszkhatológiának hívják, ami a véggel kapcsolatos beszédet, az azzal való foglalkozást jelenti.

Az elmúlt hónapokban igen sokszor idézett humor-forrás volt a világvége. Hivatkoztak bizonyos maya jóslatokra is. Hogy ez egyáltalán hír lehetett, az mutat valamit. Mégpedig azt, hogy a végvárás, vagy a véggel való foglalkozás – újra része lett a kultúránknak.

Hol előtör, hol visszahúzódik a végvárás, a véggel való foglalkozás az emberek szemléletében, gondolkodásában. Főleg akkor erős, amikor bizonytalan a holnap. Amikor erősen átalakulóban vannak a viszonyok.

A végvárás egy érdekes része a keresztyén hitnek: megtaláljuk a Bibliában is. De ami talán nem jutna elsőre eszünkbe, hogy többféle végvárás van. Én most csak hármat idéznék fel. Jézusét, Pál apostolét, és az előbb idézett 2 Péter Levél írójának végvárását.

A végvárás ugyanis nem csak egy totális katasztrófa képével lehet azonos, hanem a történelem végével is. Azzal az idővel, amikor végre nyugvópontra kerülnek a dolgok.

Jézus azzal az üzenettel lépett nyilvánosság elé, hogy elközelgett, közel jött Isten Országa: Akik hallották ezt, és gyakorlatias emberek voltak, nyilván megkérdezték, hogy mégis mennyire közel? A válasz pedig kiolvasható abból, hogy a végvárás és az erkölcsi felszólítások elválaszthatatlanul egységbe forrnak Jézusnál. Ugyanakkor a végvárás egybeforr nála az Ő személyére való várakozással, a visszajövetelére való várással. Az utolsó vacsora során elhangzott mondatok fejezik ki legvilágosabban ezt: Jézus személyére várunk, de ugyanakkor ez a Jézus számunkra, mint Messiás elhozta a véget is. hiszen a messiás a végidők elhozója is egyben. Tulajdonképpen mi – újszövetségi szepontból – a vég után vagyunk, a vég már megtörtént, már eljött – Jézus eljövetelében. Mégis van értelme az itt töltött időnek, ennek a kétezer évnek: mert a reá várás megszenteli, feladatokkal teljessé teszi számunkra a jelent, ami nem más, mint köztes idő. Ez az euforikus öröm hatja át az Úrvacsorát: melyben ott van a beteljesedés és várakozás kettőssége.

Pál apostol két egymástól távolodni látszó Jézusi tanítást képes volt egységbe fogni: Vége a választott nép mandátumának, Jézus a törvény általi megigazulásnak véget vetett. Ugyanakkor Jézusban új teremtés kezdődött el, így van miért bizalommal és reménnyel nézni a jövő felé.

Nagy kérdés, hogy itt a közbülső időben mi történjen, hogyan tegyünk? Pál apostol foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel is. A végvárás, vagyis Jézus második eljövetelének várása tulajdonképpen egyfajta vajúdás. A megszületés előtti kínok azok, melyeket most érzünk, melyek most lenyomnak, deprimálnak minket. De nem fog mindig így maradni. Nem lehet számunkra közömbös, hogyan telik ez a várakozás, ez a köztes idő: nekünk is igyekeznünk kell, hogy kivegyük részünket ebben a születésben, ennek az új teremtésnek a kiteljesedésében, kibontakozásában.

Újszövetségünk legalább három – ha nem több – egymást követő generáció, nemzedék szemléletét, vagy éppen szemléletváltását tükrözik. Felolvasott alapigénk szerzője, a Második Péter Levél írója egy merőben új generáció Pálhoz képest, akinek csak nyomokban van már köze Jézus eredeti igehirdetéseiben megfogalmazott üzenetéhez.  Már János Evangéliuma sem viszi tovább elég következetesen Pál apostol eszméit. János Evangélistánál már a Jézussal való egység és az Ige által szerzett üdvösség a hangsúlyos.

A Második Péter Levélben mindez még tovább módosul. Erősen érződik rajta a görög filozófia hatása. Jézus személyéhez a olyan lételméleti kijelentéseket is hozzátársít, melyek eddig nem képezték a hit tárgyát.

A végvárás és az erkölcsi követelmények azonban már nem dinamikus feszültségben állnak egymással, sem nem dialektikus egységben. A hangsúly többé nem a jövőváráson van, hanem a vallásosságon és annak erkölcsi színvonalán. Jézus későbbi tanítványának mondanivalója immár nem Isten igazsága, szemben az ember  önigazolásával, hanem az új vallásosság, és az ezzel járó új törvény hirdetése.

A történelmi emlékek is ilyen összefüggésben kerülnek elbeszélésre: a

beavatott szemtanú, már speciálisan vallásos kifejezés, szemben maqhthj, -szel.

És mit mondd a levél szerzője a jelen és jövő pozitív feszültségéről? A

szerző bizonnyal erőlködik, hogy a régi tradíciókhoz csatlakozzék. A 3,9 még a páli

gondolatot kívánja felébreszteni, amikor ismét a várakozási idő pozitív, kegyelemvoltát

hangsúlyozza. De a gondolat félbeszakad, majd a tolvaj képét, ezt az az evangéliumi hagyományt követi. Közben egy elég súlyos képzavarba bonyolódik, hiszen a tolvaj képe aligha egyeztethető össze a recsegéssel és ropogással. Majd végül visszakanyarodik a szerző központi gondolatához, a vallásossághoz és kegyességhez – persze, a logikai összefüggés több mint hiányos. A 13. vers végre váradalomról beszél – de nem a visszatérő Jézusról, hanem új égről és új földről. Alapigénk gondolatmenete szépen

példázza, hogy a jelen és jövő hogyan szakad ketté: a végső dolgokról szóló tanra, ill.

erkölcstanra, s hogyan lazul fel a kettő kapcsolata.

2Pét éppen az apostoli hit és a korai katolikus iratok érintkezési pontjánál helyezkedik el.

Az összehasonlítás tehát (különös tekintettel levelünkre) tanulságos lehet.

Hogy az első generáció (Jézus Krisztus igehirdetése után) már a múlté, arra

pontos, idői jelleg) definíciót olvashatunk: 2Pét 3,4.

Legszélesebb körű megnyilvánulása

ennek az, hogy a Krisztus követőivé váltak közül sokan elhagyták az

igaz hitet: 2Pét 2,20-21. Ez a passzus az egyházat elhagyókat goromba szavakkal

illeti; ez is már inkább a következő század vitáinak stílusát tükrözi. A helyzet

komolysága talán magyarázhatja ezt a kissé szokatlan, talán számunkra kevéssé

építő stílust. A kiegészítő ellenpárja e jellegzetességnek a kitartás hangsúlyozása

(2Pét 1,16). Ez a legfontosabb erény. Hogy ezt elérni sikerülhessen,

bátorításul szolgálnak az apostolok írásai.

A helyes írásmagyarázat persze, ami a hitben kitartásra erőt ad, az egyház

tulajdona. Igaz: a korai katolicizmus nem tagadja a személyes hit fontosságát, mégis megjelenik az a gondolat, hogy a hit az egyház tulajdona: Ez utóbbi már olyan megfogalmazás, amit talán nem is szívesen hall a protestáns fül. A szent iratok szerzői fontosnak tartják, hogy erre a

depositumra emlékeztessenek: Júd 5 = 2Pét 1,13.

A hit-fogalom ilyen sajátos átalakulása mellett pedig érdekes módon

megjelennek az emberi tett fontosságát hangsúlyozó passzusok, erénykatalógusok. Világos, hogy itt a hit, mint tudásanyag elérése a cél. Ez a hit azonban szükségszerűen nem ugyanaz, mint Jézus Krisztus igehirdetésében, vagy a páli teológiában!

A mai hívő ember szükségképpen választás elé kerül, melyik bibliai végvárással kapcsolatos szemlélethez kapcsolódjon?

Ha katolikus, akkor közelebb érzi magához a Második Péter Levél szemléletét, vagy – megfordítva is igaz – ha közel érzi magához, akkor jobb ha tudja magáról, hogy hithez való hozzáállása igen közel áll a katolicizmushoz.

Protestánsnak lenni talán éppen azt jelenti, hogy bele merünk nézni elég mélyen a Biblia könyveinek, iratainak világába – annyira, hogy felfedezzünk a szerzők gondolkodásában olyan különbségeket, melyek újra és újra fontos választás elé állítanak minket. Az elé a választás elé, hogy eldöntsük, és megfogalmazzuk a magunk számára, hogy a hitünk számára mi a legfontosabb, vagy mi tekintünk elsődlegesnek. Ezért sem vagyunk könyv-vallás. és ezért is tévedés azt közvetíteni egymás-vagy mások felé, hogy a biblia minden egyes mondata ugyanolyan jelentős hitünk számára. Ezt csak akkor mondhatnánk el, ha szemet hunynánk a nyilvánvaló ellentmondások előtt.

Szerintem egyet érthetünk abban, hogy Jézus hitünk meghatározója – ezért hozzá kell igazítani hitünket. Ráadásul, arról, amire most vasárnap alapigénk a figyelmünket irányította, az olyan területe a hitnek, melyről Jézus is vallott: Ez pedig az eszchatológia, vagyis a véggel kapcsolatos beszéd: és nekünk az az irányadó, amit ő erről szólt: A vég egyrészt eljött általa: jelenidejűvé és magtapasztalhatóvá tette magát az utolsó vacsora és az úrvacsora közösségében, ugyanakkor második eljövetelére való várakozást a benne való hit egyik alapjává tette.

A recsegve ropogva elmúló világ, az új ég és új föld várása helyett Jézus visszajövetelének várása a Jézuson tájékozódó keresztyén hit  reménysége. Nem azért kell kegyesen és istenfélően élni, mert olyan szörnyű lesz a vég, nem a félelem kell, hogy megszülje bennünk az új morális magatartást, hanem a szeretet késztessen erre, az a szeretet, melyet Jézustól tanultunk, és felismertünk, és amelyet az anyatejjel együtt szívtunk magunkba, és amelyet örökítünk tovább a tőlünk telhető szenvedéllyel. Ámen