2013. 01. 20. – Ökumenikus Imahét Nyitóistentisztelet (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 01. 20.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
1 Móz 11.1-9
Alapige: 

1Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. 2Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. 3Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. 4Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. 5Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. 6Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. 7Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! 8Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését. 9Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész föld színére.

Prédikáció: 

Az imahét idei évi programjának összeállítói ezt a történetet választották kiindulópontul 2013 imanyolcadára: és hozzá ezt a címet adták: megosztottságunk eredete.
Az emberi erőfeszítés és összefogás nagy példázata ez: a Bábel tornya, a „Babilon tornya” – történet. A világirodalom egyik első olyan kísérlete, mely filozófiai síkon fogalmaz meg társadalomkritikát – és mindezt mégis olyan nyelven, olyan kifejezőeszközökkel, hogy egy gyerek is érti.
Zseniálisan megírt történet – ebben a zsenialitásban lehet tetten érni az isteni ihletettséget, Annak a kevés Ószövetségi szakasznak egyike ez, melyről viszonylag biztosan állíthatjuk, hogy nagyjából értjük, miről szól.
Miért mondom ezt: mert önmagában elképesztő dolog az, hogy két és félezer évvel ezelőtt leírt szövegekről emberek ki merik azt mondani, hogy értik, mi van benne.
A Bábel tornya történetről talán elmondhatjuk, hogy értjük mi van benne – bár amiről szól, az az egyik legkényesebb kérdés – a hatalom. A jobb a Biblia utáni zsidó irodalom azt a hozzátételt alkalmazza – a jobb érthetőség kedvéért, hogy a tornyot Nimród építette. Neve egyébként a héber maród – lázadás-szóból származtatható.
Ez olyan erős hagyomány volt még az egyháben is, hogy a 16. századi németalföldi festő, Pieter Brueghel Bábel tornya építését ábrázoló képét is ennek a felfogásnak a szellemében készítette.
Ő volt az, aki – a Biblia utáni zsidó irodalomban – a maga korában megvalósította a világállamot.
„…Uralmat nyert Noé valamennyi ivadéka fölött és hódolt neki az egész világ.” – Olvasható a Midrásban.

Még arra is kitér a Midrás, hogy mi volt eszerint az indíték: Nimród az özönvizet úgy tekintette, hogy Isten az ő őseit pusztította el vele, ezért olyan magas tornyot akart építeni, ami magasabb, mint az ararát hegy, hogy Isten őt ne pusztíthassa el egy újabb özönvízzel.
Hamarosan hetven mérföld magasra nőtt a torony. Keleti oldalán hét lépcsőfeljáró
volt, azokon hordták fel a téglákat a csúcsra; utána a nyugati oldalon jöttek le,
ahol ugyancsak hét lépcsőzet támaszkodott a falhoz. Ábrahám, Tháré fia megtekintette
az építkezést, és Isten nevében megátkozta az építőket: mert ha valamelyikük elejtett
egy téglát, s az összetört, valamennyien sopánkodtak, de ha egy ember zuhant le, és
halálra zúzta magát, a körülötte állók még a fejüket sem fordították arrafelé.
Mindezek a kiegészítések csak még jobban próbálják igazolni azt, hogy Isten miért avatkozott közbe az építkezés menetébe, de talán túl konkrétak is, így elvész az eredeti történet jelképessége, hiszen éppen a jelképes-szimbolikus volta miatt érezzük évezredekkel későbbi Biblia-olvasók azt, hogy ez a mi történetünk is.
Ezt az érintettséget fejezi a választás az indiai keresztyének részéről. Ez rólunk szól, ez a történet ma is aktuális – ma is igaz – ezt fejezi ki ez a választás.
Ugyanakkor egy nagyon kényes területre jutunk, ha komolyan vesszük ezt a választást. Ha azt mondjuk, hogy megosztottságunk eredetéről vall ez a bibliai történet, akkor ez azt jelenti, hogy nemcsak a világra, hanem az egyházra is alkalmazzuk.
A Bábel-tornya az egységtörekvések jelképe lenne? Meredek állítás? Min bukik meg az egységtörekvés? Kommunikációs zavaron.
A nyelvek összezavarása mély értelmű kifejezés. Van, hogy azt mondjuk valakinek, hogy nem egy nyelvet beszélünk, és valóban, ami a megértés gátja az: Szavak, fogalmak eltérő használata. Ez elég, hogy éket verjen közénk.
Hadd mondjak erre egy példát:
Mérföldkő volt az egyház történetében Rotterdami Erasmus-nak az a vállalkozása, hogy kiadja, és a nagy nyilvánosság számára elérhetővé tegye az Újszövetség eredeti, görög nyelvű változatát.
Csak két, az akkori egyházat megrendítő – fordításból adódó – félreértést villantok most fel, melyek Erasmus műve nyomán egyszeriben napvilágra kerültek.
Pál apostol Efezusiakhoz Írt Levelében /Ef 5,31-32/ mi van a házasságról: Az egyház akkor használt latin fordításában, a Vulgata-ban a sacramentum, a szentség – szó található, de Erasmus kimutatta, hogy a görög szó, a müsztérion egyszerűen csak titkot jelent.
A latin fordítás, a Vulgata szerint Gabriel arkangyal Máriát így üdvözölte: „kegyelemmel teljes” /gratia plena/, ezzel egy kegyelemmel teljes edény, tartály képét rajzolja meg, amit szükség esetén használni lehet. Erasmus kimutatta, hogy az újszövetségi kifejezés egyszerűen csak azt jelenti, hogy „kedvelt” vagy „kegyelmet talált”, és ezzel a középkori mariológia alapjait tette kérdőjelessé.
A Bábel tornya történetben az áll: „Nosza, menjünk csak le, és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymást!” /11,7/
De kérdezem, tényleg kell ide isteni aktivitás, hogy a meg-nem-értés, vagy félreértés előálljon?
Az eredeti héber szövegben az összezavarásra található ige egy olyan, úgynevezett nifal igealak, mely módosítja az ige eredeti jelentését és olvasható, érthető úgy is, hogy passzív módon teszi ezt.
Tehát ez a zavar úgy áll be, Isten azáltal teremt zavart, hogy visszahúzódik, hogy nem mutatja arcát, hogy nem adja Lelkét.
Kétségtelenül ezt a felfogást igazolja az egyik evangélistánk, Lukács, aki a Szentlélek kitöltésének leírásánál szándékosan fordított tükörképét adja a Bábel-tornya történetnek.
Amikor Isten megvonta az emberektől a Lelkét, zavar, meg-nem-értés támadt, amikor kiárasztotta Lelkét, ahogy azt Pünkösdkor tette, akkor ellenben megértés született, létrejön a kommunikáció: a nyelveken szólásnak és a nyomában támad megértésnek ez az üzenete.
Isten azáltal zavarja össze a nyelveket, zavarodik össze a jelentés, hogy visszavonja Lelkét, háttérbe húzódik.
Isten nem támogatja a túlzó ambíciókat.
Ezek a túlzó ambíciók ugyanis rossz, méltánytalan, igazságtalan hatalomgyakorlást jelentenek.
Isten elrejtődik – Ady kifejezésével – „vigyáz magára”.
Isten passzivitásával akadályozza meg, hogy az ember – vagy az emberi közösség az egységből adódó hatalmát használni tudja.

Én a Második Zsoltárt a Bábel tornya történetének logikus folytatásának tartom.
Ebben arról van szó, hogy a föld uralkodói összegyűlnek, és keresik az egységet, de ez az egység Isten ellen szerveződik. De a 2. zsoltár szerzője – látja Istent maga előtt, aki ezen az emberi igyekezeten csak nevet.
Kineveti az ellene szerveződő globális összeesküvést.
Az idősebbek tudják, hogy volt ilyen a történelemben, hogy a világi hatalom nem titkoltan Istent ki akarta radírozni az emberi történelemből, az emberiség emlékezetéből és az embereket megfosztani a hit lehetőségétől.
Vlagyimir Szolovjov több mint száz éve „Az antikrisztus története” című írásában eljátszott azzal a lehetőséggel, hogy létrejön egy világállam, mely névleg keresztény: Ez az általa leírt antikrisztus egy nagyon tehetséges fiatalemberként indul, ügyes politikus, aki létrehozta a világmonarchiát, és egy több éves program megvalósításába fogott, melynek alapját a közjó képezte. Az első évben megteremtette az általános békét, voltaképpen erőszakkal fojtott el minden elleneirányuló fegyveres fellépést. Ezt követően az általános jóllakottság egyenlőségét teremtette meg.
Az emberiség egyetemes problémáit orvosolni kívánó Antikrisztus végül az utolsó feladatra vállalkozott, arra, hogy a vallási felekezetek történelmi vitáját megoldja.
Meghirdette az egyetemes zsinatot, amit nem máshol, mint Jeruzsálemben
hívott össze. A helyszín és a dátum is előre jelezte a végkifejletet. Jeruzsálem az apokaliptikus hagyományban az új ég és új föld szimbóluma, egyúttal az antikrisztus végső vereségének helyszíne.

Szolovjov végső soron a Jelenések Könyvének menetében haladt művében, és elért oda, hogy leírja az antikrisztus világállamának végét, az egyház igaz tanúinak győzelmét.
Ilyen pozitív vég a Bábel tornya történetből nem olvasható ki, de annak logikus folytatásából a 2. zsoltárból igen.
A mennyben lakozó elküldi felkent fiát: akinek azt mondja az ÚR: az én fiam vagy… Neked adom örökségül a népet, birtokul a földkerekséget.
A föld királyait a messiás előtti behódolásra szólítja fel a zsoltáros, majd ezzel a mondattal fejezi be: „…mind boldog, aki hozzá menekül.”
Ennek a zsoltárnak az üzenetét a kereszténység Jézusra alkalmazta, de az első eljövetel Krisztusára nem illik. Az alázatos Krisztusra, arra, aki kiüresítette magát miattunk – hanem arra a Krisztusra illik, vagyis arra a Krisztusra irányítja a figyelmünket, akinek dicsőséges eljövetelére várunk.
Hiszen Jézus azt mondta: Meglátjátok az emberfiát eljönni az ég felhőin, hatalommal és dicsőséggel.
Ez az esemény, mely keresztény reményünk egyik sarkalatos pontja: és az egységet Jézus dicsőséges eljövetele fogja elhozni. Ámen