2014. 02. 16. – Hetvened vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum: 
2014. 02. 16.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
1Móz 22, 1-13

Alapige: 

Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyo Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett.

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Ez egy szörnyű történet. És akárhányszor elolvasom, újra és újra egyetlen kérdés visszhangzik bennem. Miért?
A különböző korok neves teológusai és filozófusai egytől egyig erre a kérdésre próbálták megtalálni a választ.
Egyes zsidó értelmezésekben arra helyezik a hangsúlyt, hogy Izrael népének életében ezzel a történettel kezdődik el a küzdelem a gyermekáldozásokkal szemben.
Újszövetségi magyarázók Ábrahám hitére helyezik a hangsúlyt. Jakab a levelében pl. Ábrahámot Isten barátjának nevezi. Vagy a Zsidó levél szerzője Ábrahám hitét a feltámadásba vetett hittel magyarázza.
Az egyházatyák Ábrahám és Izsák történetét előképként fogták fel: amiképpen Ábrahám hajlandó lett volna feláldozni egyszülött fiát, úgy Isten is, aki nemcsak hajlandó volt, hanem ténylegesen fel is áldozta az ő Egyszülöttjét, Jézus Krisztust. Izsák engedelmessége az előkép, Jézus fiúi engedelmessége pedig a beteljesedés, a valóság. Mások a kereszt előképét vélik látni a történetben.
Luther tíz éven keresztül tartott előadásokat Mózes első könyvéről. Ő a megkísértés, a megkísértettség érzésére helyezi a hangsúlyt. És azt mondja, hogy bizony van olyan helyzet, amikor az ember nem tudhatja, hogy az Istentől vagy a sátántól jön-e a „kísértés”. És ő azt mondja, hogy ezekben a helyzetekben imádkozni kell. Milánói Szent Ambrus gondolata pedig az, hogy: „Az ördög azért kísért, hogy pusztítson, Isten azért, hogy koszorúzzon.”
Kirkegaard a Félelem és reszketés c. könyvében arról beszél, hogy Ábrahámban egymással szembe kerül az etikai és a vallásos értékrend. Mert fia megölése etikai értelemben véve gyilkosság, ám a vallási értékrend áldozatként, Istennek való engedelmességként tekint rá.
És persze sokan próbáltak a lélektan, a pszichológia oldaláról is megközelíteni a történetet.

Értelmezések sokasága ez a felsorolás, a teljesség igénye nélkül, ám akármelyiket hallom, folyamatosan azt éreztem, hogy az okfejtések nem többek spekulációknál. És a bennem tátongó lyukat egyik értelmezés sem képes betömni és egyik sem válaszol arra a három „Miért”-re, ami újra és újra dörömböl elmém és szívem ajtaján valahányszor elolvasom ezt a történetet:
Miért adja Isten ezt a parancsot Ábrahámnak?
Ábrahám miért engedelmeskedik?
Miért vonja vissza Isten parancsát?

Azt tudjuk, hogy Ábrahámmal Isten szövetséget kötött. El kellett hagynia Háránt, az otthonát. Idős korában kapja a küldést: menjen arra a földre, amit az Úr ígért neki, és ott majd nagy néppé lesz a nemzetsége. Ennek az ígéretnek a beteljesülése volt Izsák, Ábrahám fia. Tudjuk, hogy mind ő, mind pedig felesége már igen idősek voltak, amikor fiúk megszületett. És pont ez az Izsák volt az is, akit Ábrahámnak most fel kellene áldoznia Morijjá földjén. Ábrahám számára tehát nemcsak – és talán azt is mondhatjuk – , hogy nem elsősorban azért volt nehéz Izsákot feláldoznia, mert apai szíve fájt érte, hanem azért is, mert Izsákban az Istennel való szövetség jelét látta, azaz Istennel való szövetségének volt ez a fiú a gyümölcse. Erre építette egész hitét, erre építette elhivatottságát is. Számár Izsák volt a jele annak, hogy „megbízhat” Istenben. És amikor az Úr azt kéri tőle, hogy áldozza fel Izsákot, valójában azt kéri tőle, hogy áldozza fel, önként adja oda addigi hitét, Istennel kapcsolatos „elvárásait” és elképzeléseit. Vagyis az Isten arra kéri őt, hogy azt a biztonságot adja fel, amire eddigi életét építette. Nem valami mellékes, másodrangú dolog feláldozását várja tőle Isten. Ábrahámnak saját istenképét kellet feláldoznia. Azt az istenképet, mely szerint az Isten kiszámítható, és az egymással kötött szövetség, az egyik fél részéről sem rúgható fel. Ábrahámnak tehát választania kellet: vagy „megszokott” istenéhez kötődik, akitől az ígéretet kapta, vagy képes feladni mindazt, amit eddig Istentől hallott, amit tőle kapott, és elfogadni, hogy mindaz amiben bízott, az semmissé válhat. Egy általa megkomponált, az addigi tapasztalatai alapján összerakott istenképről való lemondást kéri most tőle az Isten. Mintha ezzel a lépéssel nem is Izsákot áldozná fel, hanem saját hitét, saját vallásosságát, Istenről alkotott képét.

Éppen ezért olyan radikális az a lépése, hogy csendben, minden teketóriázás nélkül elindul Morijjá földjére.
Az az Ábrahám, aki vadidegen emberek életéért, Sodoma és Gomorra lakóiért képes alkuba szállni Istennel, most csendben van. Aki van annyira vakmerő, hogy újra és újra üzletelni próbál a Magasságossal olyan emberekért, akikhez valójában semmi köze, és akár mindegy is lehetne a számra, hogy élnek, vagy halnak, azok életéért el kezd alkudozni, de a saját fiáért, annak élete védelméért meg sem szólal. És ez bennem megint csak hiányérzetet ébreszt, mert nem ilyennek ismertem meg Ábrahámot, és újra csak a Miért kérdése furakszik bennem előtérbe, mert nem értem mi lehet lépésének, ennek a borzalmas beletörődésnek a mozgatója.

És azt kell, hogy gondoljam, hogy ha 21. századi emberkét próbálom megérteni őt, akkor megértési kísérleteim újra és újra kudarcra vannak ítélve. Mert én biztosan merem állítani, hogy ha bármelyikünktől azt kérné Isten, hogy áldozzuk fel a gyermekünket, akkor csak egy nagyon hangos és határozott NEM lehetne tőlünk a hiteles válasz. És mi csak reménykedhetünk, hogy effélét sosem fog kérni tőlünk Urunk, mert a bukás garantált még akkor is, ha ezzel azt kockáztatjuk, hogy rólunk sosem fogja azt írni az utókor, hogy a hit nagy hősei lennénk.
Ám ha feltételezni tudjuk azt, hogy Isten már a zsidó nép életében, annak történetében elkezdi üdvözítő munkáját az emberért, akkor lehet, hogy közelebb jutunk a megoldáshoz, a miértek lüktető kérdésének megválaszolásához.

Foglaljuk össze mi az, amit biztosan tudunk.
Tudjuk, hogy Ábrahám kap Istentől egy parancsot, miszerint fel kell áldoznia fiát. Mindannak ellenére, amit Ábrahám Istenből megtapasztalt, tudniillik, hogy megtartja ígéretét, terve van az életével, felvetődik a kérdés, hogy miért nem furcsállja mégis ezt a kérést, miért kész minden szó nélkül engedelmeskedni?

Úgy vélem Testvérek, nem iktathatjuk ki azt a tényt – bármennyire is zavarja fülünket -, hogy a gyermekáldozás a sémi népeknél csak úgy, mint egyiptomi és árja szomszédaiknál szokás volt. Förtelmes szokás ez, és annak okát, vajon mit vártak az efféle áldozattól azt hiszem teljességgel fölösleges kutatnunk. Ám ha abból indulunk ki, hogy ez a korai zsidóság életében is bevett gyakorlat volt, akkor már nem is kell annyira csodálkoznunk azon, hogy Ábrahám minden zokszó nélkül kész teljesíteni Isten akaratát, és elindul. Talán ezért nincs most alkudozás, és még ha kimondhatatlanul fáj is, de mégis kész teljesíteni a kérést. Hogy miben reménykedett a három napos út alatt, azt úgy hiszem képtelenség lenne megmondani. Csak sejthetjük, hogy a néma csendben megtett kilométerek alatt milyen belső utat is járt meg valójában.
Ám Istennek más terve volt.

Mózes inti egy helyen a népet, hogy ne úgy tiszteljék Istent, ahogyan a szomszéd népek tisztelik isteneiket. Ennek értelmében azt is feltételezhetjük, hogy Isten célja ezzel az egész küldetéssel egészen más volt. Mégpedig az, hogy Isten éppen a gyermekáldozás megakadályozására lépett közbe, és nem annak végrehajtása érdekében.
Mert az Isten nem akart emberáldozatot!

Ha olyan isten lett volna, mint a környező népek istenei, akkor nemcsak hogy megengedi, de tényleg el is várja Ábrahámtól, hogy lesújtson a fiára. De Isten nem olyan Isten. Ő nem olyan Isten, aki emberáldozatban leli kedvét, és nem is olyan Isten, aki efféle kiengesztelésre szorulna az embertől. Sőt!
Amikor rólunk emberekről van szó, akkor is, inkább önmagát adja oda, de még akkor sem tőlünk kér emberáldozatot.
Persze most mondhatnánk, hogy Jézus esetében mégiscsak emberáldozatról volt szó. Na de azt is ki akarta, testvérek? Ki, vagy kik voltak azok, akik Isten egyszülött fiának az életét kívánták? Valóban Isten lenne az? Nem azok a habzó szájú emberek, akik ott álltak a tömegben és követelték, hogy feszítsék meg? Tényleg az Isten szorulna kiengesztelődésre? Nem nekünk van erre is szükségünk?Pál írja az első korinthusi levélben, hogy ha az emberek felismerték volna Jézusban azt, hogy ki is Ő valójában, ha meglátták volna benne a dicsőség urát, akkor nem feszítették volna meg.

Testvérek,
az Isten nem akart és nem is akar több emberáldozatot. Mi emberek vagyunk azok, akiknek erre szükségünk van. És a kor teljesen mindegy.
Mert az áldozattól az ember mindig azt reméli, hogy valami majd változik, Hogy valami jobb lesz. Ábrahám idejében remélhették azt az emberáldozattól, hogy a föld majd bővebb termést hoz. Jézus idejében meggyőzték magukat arról, hogy Istent ilyen módon lehet kiengesztelni. És mi, a mai kor szülöttjei sem vagyunk különbek. Mert az emberáldozat még most is jelen van az életünkben!
Annak ellenére, hogy az Isten egyértelműen kifejezte már Ábrahám idejében azt, hogy ő nem akar emberáldozatot, mi pontosan ezt csináljuk. És úgy látom, ma a legnépszerűbb az életünket a munka oltárán feláldozni. Ráadásul nemcsak népszerű, de társadalmilag elismert és támogatott is. Mert ha valaki arra hivatkozik, hogy dolgoznia kell azért, hogy családjának mindent meg tudjon adni, ám mindeközben a szerettei szinte semmit sem kapnak belőle, akkor az emberáldozat egy mai, nagyon népszerű formáját mutatja be.

Amikor reggeltől késő estig a munkahelyünkön vagyunk, akkor a családunkat áldozzuk fel. Amikor férfiak nem törődnek a feleségükkel, amikor nem guggolnak le azért, hogy gyermekeikkel játszanak, amikor nem hajolnak oda idős szüleikhez, akkor pontosan ezt teszik: emberáldozatot hoznak. Amikor nők nem gondoskodnak férjeikről és gyermekeikről, akkor emberáldozatot hoznak. Amikor a mögé bújunk, hogy a családunknak mindene meglegyen, és semmiben ne szenvedjenek hiányt, csak közben épp a családunk tagjaival nem törődünk, akkor emberáldozatot hozunk. Amikor saját egészségünkkel nem törődünk, akkor is emberáldozatot hozunk. Amikor nem vesszük komolyan Isten parancsolatát, miszerint szenteld meg az ünnepnapot, és a Vele való találkozás helyett valami mást csinálunk, akkor saját magunkat áldozzuk fel.
És lehet, hogy ezek a mai emberáldozatok nem járnak nagy füsttel és nyomukban nincs az emberi hús orrfacsaró bűze, lényegi különbség nincs: ugyan úgy emberéleteket követelnek. Csak a csomagolás más.

Szeretett Testvérek!
Böjt felé indulva, én azt kérem, hogy halljuk meg Isten üzenetét, hogy Ő nem akar több emberáldozatot tőlünk. Mert Ő maga volt, aki meghozta azt az áldozatot, amire nekünk embereknek valaha is szükségünk lehet. És ne is tetszelegjünk az áldozat szerepében, mert nem ez kedves az Isten előtt. Az Isten előtt az kedves, ha szeretettel fordulunk oda a családunkhoz, a másik emberhez, ha törődünk egymással, és törődünk magunkkal. Erre adjon nekünk lehetőséget az előttünk álló böjti idő. Ámen.