2014. 01. 20. – Ökumenikus Imahét (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 01. 20.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Jn 15, 12-17
Prédikáció:

Külföldön történt, néhány éve nyáron: beültünk egy étterem szabadtéri részébe, feleségem kicsit fázott, ezért megkért, menjek el a pulcsijáért, amit az autóban hagyott. Bár elég messze tudtunk csak megállni, mivel rengeteg turista nyüzsgött a gyönyörű óvárosban, és sokan autóval jöttek, örültem annak, hogy egyáltalán találtam olyan helyet, ahol le tudtam tenni az autót.  a lényeg, hogy elindultam, hogy elhozzam a pulóvert. Amikor arra a helyre értem, ahol az autót hagytam, nem akartam hinni a szememnek. Az autónak hűlt helye volt. Pontosabban ahol én leparkoltam, ott most egy másik autó állt. ellopták, nyilallt belém – elkezdtem azon gondolkodni, hogy egyáltalán bezártam-e? De úgy emlékeztem, hogy bezártam. Közel álltam ahhoz, hogy sírva fakadjak. Szerencsémre találtam a parkolóhelytől nem messze helyi lakosokat, akik tört angolsággal felvilágosítottak, hogy ne aggódjak, csak a rendőrök voltak, elvontatták, mert tiltott helyen álltam, hozzátették: ez rendszeres, hogy arról a helyről elvontatják az autókat. Mondanom se kell, hogy szigorúan véve az autók negyede tilosban parkolt, nem volt olyan talpalattnyi hely, ahol ne parkolt volna valaki. De hát a külföldi – akinek nincs helyismerete – ki van ezeknek teljesen szolgáltatva. aztán odajött egy harminc év körüli fiatalember, és elkezdte magyarázni, hogy nem túl tisztességes, amit a rendőrök tettek, és vitatható elvileg a helyzet, de nincs más választásom, mint elmenni a rendőrségre. És rögtön hozzátette, hogy Ő szívesen segít nekem, elvisz a rendőrségre. Fogalmam sem volt, merre lehet a rendőrség úgyhogy megköszöntem és elfogadtam nagylelkű ajánlatát. Kiállt az autójával, én pedig beültem. Elindultunk, de nekem semmilyen okmányom nem volt, úgyhogy megkértem, hogy a belvárosnak azon a részén tegyen ki, ahol a feleségem és a gyerekek vártak rám, mert el kell hoznom a papírjaimat. Egy élelmiszerbolt előtti parkolóban valahogy sikerült megállnia, én pedig beszaladtam a zsúfolt óvárosi sikátorok közé, hogy megkeressem a helyet, ahol a többiek, a családom vártak rám.  Sok időnek kellett eltelnie, mert szaladni nem tudtam a tömegtől, és csak elég messze tudott megállni az autójával a fiatalember. Mikor visszaértem, ő nagy nyugalommal, derűsen fogadott, pedig gondolom lett volna jobb dolga is, egy szép nyári estén, mint engem várjon és velem furikázzon – a balek külföldi turistával – a hétvégi, esti csúcsforgalomban. És egészen megható volt, hogy vigasztalni próbált, ilyeneket mondott: minden nyaraláson történik egy rossz dolog, most már ne aggódjak, mert akkor ez volt az a bizonyos rossz dolog. Azt mondta, reméli, hogy ettől eltekintve azért jó emlékekkel fogok visszagondolni az ö hazájára, és ez nem fog visszarettenteni attól, hogy máskor is eljöjjek. Aztán megadta a nevét, telefonszámát, ha bármiben még a segítségemre tud lenni, majd megállt a rendőrség előtt, ahol aztán elbúcsúztunk. Az autómat visszaadták kb. 30 ezer forint ellenében.

Mikor már túl voltam a kalandon, arra gondoltam, hogy mennyire hálás lehetek neki, aki velem, az idegennel, ilyen rendesen viselkedett. Azt tette velem, olyanfajta segítséget nyújtott, amit csak egy baráttól mertem volna kérni. Arra az egy órára Ő volt a barátom. Ő öntött lelket belém, ő vígasztalt, ő várt rám türelmesen, ő volt az, akire számíthattam. Barát? Tényleg, ki számít barátnak?

Jézus azt mondja a tanítványainak – ti a barátaim vagytok. Ez fölöttébb szokatlan megfogalmazás. A többi evangéliumhoz képest is. Hiszen mi úgy képzelnénk el a dolgot, hogy itt alá- és fölérendeltségi kapcsolat van. hogy nem egyenrangúakról van szó. Hiszen aki engedelmesen megteszi, amit a főnöke mond neki, az attól még miért lenne a főnöke barátja? Itt valami nincs rendben – talán a bibliafordítással van baj? Nem a fordítás korrekt. Itt tényleg az a szó szerepel, – a filosz – amit barátként kell fordítani.

A probléma azért még fennáll. A barátság egy mellérendelt – egyenrangú felek közötti fennálló szolidáris viszony, és tegyük hozzá – talán nem is létszükséglet. A konfuciuszi Kínában az erkölcsi szabályok nem foglalkoztak, csak az alá- és fölérendelt viszonyokkal. Vagyis a társadalom akkor is működőképes, ha csak alá- és fölérendelt kapcsolatokból áll. A feleség és gyermek alá van rendelve a férjnek, a férj a felettesének, aki felett egy másik, magasabb rangú hivatalnok áll; és így tovább, egészen a császárig.

A társadalom, az emberi együttélés lehetséges barátság nélkül is: úgy is funkcionálhatna talán egy társadalom, hogy nincsenek benne barátságok… A barátság, abban a formában, ahogy mi ismerjük, legkorábban a görög városállamok világában jelenhetett meg, ahol lehetőség volt arra, hogy egyének szabadon megválogassák társaságukat. Ez csak egy sok embert kis helyen koncentráló, városi miliőben tudott kibontakozni. Ezért nem szerepel a Bibliában a barátság kérdése. Ezt az egyetlen helyet leszámítva, ami a mostani együttlétünk alapigéje.

Vannak emberek, akiknek nincsenek barátaik. Egykor voltak, de elvesztették őket, nem ápolták a kapcsolatot, elköltöztek… de olyan is van, hogy valakinek azért nincsenek barátai, mert élete a legalapvetőbb funkciókra redukálódott.

Lehet, hogy külső okok miatt nincs valakinek barátja:

Nagyfiam panaszkodott nemrég, hogy fél éve jár már egy új iskolába, és nincsenek még barátai – és abból az öt fiúból – az osztályban a többi lány – nem tűnik úgy, hogy bármelyikkel is lehetnének igazi barátok. Még szerencse, hogy a korábbi osztályából több barátjával tartja a kapcsolatot. Azzal vigasztaltuk, hogy nekünk is csak később – nem tizennégy évesen alakult ki a baráti körünk. És tudjuk, hogy mennyire fontos, hogy legyen valaki, akivel megoszthatjuk azokat az élményeinket, melyek lelkesítenek bennünket, és tudjuk, hogy akivel megosztjuk, nem fog kinevetni, nem fog becsmérlőleg beszélni róla, hogy tudjuk, hogy titkainkat megoszthatjuk valakivel, és számíthatunk rá, hogy megőrzi azokat. Ez a barátság.

Én tudom, és gondolom sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy mennyire könnyebb a mindennapok terhét cipelni, ha vannak barátaink. Legyen ez egy osztály, egy munkahely, egy gyülekezet, vagy bármilyen hely. Egyet kell értenünk a görög-római bölcsekkel: egyrészt Arisztotelésszel, aki szerint a társadalom működése, a közösség jóléte a barátságon alapszik. Másrészt Seneca pedig az egész emberiséget összetartó erőként tekintett a barátságra. Egyet kell vele értenünk, hiszen ez a saját tapasztalatunk is.

De ezen túlmenően ez az egész társadalmat, közösségeket összetartó erőről nyilatkozott jézus is – és ahogy János Evangéliuma megörökítette, ő egy más fogalmat használt erre – a görög agapé – szót. De ez a kifejezés – ennek az egész felolvasott szakasznak a tükrében – nem más, mint a barátság szinonimája.

Jézus újraértelmezi ezzel a pár mondattal az emberi kapcsolatok egész hálózatát: Úr és szolga – alá- és fölérendelt viszonyától egészen a barátságig.

Jézus szerint a szolga olyan ember, aki nem tudja, nem ismeri az ura, a feljebbvalója szándékait, mert nincs beavatva, nincs vele olyan viszonyban. Szabó Dezsőnek és Moldova Györgynek azok az abszurd alakjai juthatnak eszünkbe, akik rég befalazott ajtókat őriznek felállított – talpas őrként, vagy vonatkerekeket kopogtatnak, anélkül, hogy tudnák, mit is kellene meghallaniuk. Jézus számára mindennél fontosabb, hogy a tanítványai úgy érezzék, Uruknak nincsenek előttük titkai. Ehhez meg kell lennie a kellő bizalomnak. A bizalom is egy szinonimája a szeretetnek.

Felolvasott szakaszunkat úgy is fordíthatnánk: „Azt akarom, hogy ti is úgy bízzatok meg egymásban, mint ahogy én megbíztam bennetek. Annál nagyobb bizalom senkiben sincs, mint aki az életét is odaadja a barátaiért. Mert ti a barátaim vagytok, ha ennek a bizalomnak megfelelően tesztek. Nem vagytok többé a szolgáim, mert bíztam bennetek annyira, hogy minden titkot, minden misztériumot megosztottam veletek.

Jézus egyrészt egy bizalmi viszonyban tudja magát a tanítványaival. De az is fontos, hogy nemcsak azért akarja a tanítványait felszabadítani a szolgai szerep árnyékából, mert a szolgai szerepből adódó cselekvés nem olyan áldozatkész, hanem azért is, mert maga az alá- fölé rendeltség, a hierarchia, a tekintély – ezek Jézus számára inkább akadályok voltak, mint segédeszközök. Tudjuk, hogy következetesen elutasította a személyéhez hozzátársított címeket, rangokat. Ez egy nagyon karakteres üzenete az evangéliumoknak.

Mert aki az egész emberiséget fel akarta szabadítani, az hogy is ragaszkodhatna címekhez, rangokhoz, tekintélyhez, és az elsőbbségéhez? Hogy tudott volna az elveszett bárányokért menni, vámszedők, paráznák, római bérencek és kitaszított leprások számára is megközelíthető lenni, ha elbástyázta volna magát rangok, tekintély és felsőbbrendűség távolságtartó, érinthetetlenséget sugalló atmoszférájával?

Jézus mindezt félretette, mert közel akart kerülni az emberekhez, és nem valami magasztos cél érdekében tette ezt, elviselve a szegényszagot, a kóser étkezés teljes hiányát és más egyéb gyarlóságokat, hanem éppen fordítva- azért lehetett végül a kívülállók számára az élete, földi működése egy magasztos célban megfogalmazott hitvallássá, mert ilyen szabadon közlekedett az emberek között, keresve, kinek lehet Ő a barátja, és nem azt kérdezve, ki tudna felemelkedni az ő szintjére, és lehetne méltó arra, hogy barátságába fogadja.

Ti a barátaim vagytok: készek vagyunk ezt a Jézust barátunknak tartani, vele menni a mai vámszedők, paráznák, bűnözők közé, gyógyíthatatlanok közé, szegények közé, az élet peremére sodródottak közé, csak azért, hogy barátokat szerezzünk, önmagáért az együttlétért, mert csodálni akarjuk Jézussal együtt az embert – minden gyarlósága, önigazolása és hübrisze közepette is! És azt kérdezni magunktól közben, kinek lehetek én a barátja? És ha kell, úgy baráttá válni, mint az én horvát fiatalemberem, csak egy óráig is, de örökre emlékezetessé téve a pillanatot, amikor felajánlotta, hogy segít. Ámen