2014. 01. 12. – Vízkereszt utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2014. 01. 12.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
Róm 1,18-25
Alapige: 

18Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. 19Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. 20Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, 21hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett. 22Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, 23és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. 24Ezért kiszolgáltatta őket az Isten szívük vágyai által a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. 25Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mindörökké. Ámen.

Prédikáció:

Sokan úgy gondolják, hogy a kereszténység nagyon sötét gondolatokat közöl az emberről. Bűnösnek állítja be, esélytelennek, és elbukottnak.

Én inkább úgy fogalmaznék, a kereszténység sokszor közel állt, hogy reálisan lássa az embert. Voltak időszakok, amikor túlzásba vitte a bűnös ember ostorozását: az ismert vicc szerint a feleség hazajön a templomból, és férje kérdezi: Miről beszélt a pap? – A bűnről. – Szól a válasz. – És mit mondott róla? – szól a férj újabb kérdése. Mire a feleség: – Ellenezte.

De ha megpróbálunk elfeledkezni a földbe döngölő prédikációkról, azokról, amikor szinte éreztük a pokol füstjének szagát a templomban – azért ismerjük el, a Biblia reális képet fest az emberről, és ha a kereszténység hű a Szentíráshoz, akkor megmarad ennél a reális képnél.

Hadd mondjak erre egy példát?

Itt van a kezemben Walter Isaacson könyve – Steve Jobs életrajza. Nem egy könnyű darab. Lemértük, 1 kg 20 dkg, közel hatszáz oldal. Steve Jobs nem tudom mennyire ismert – a fiatalabb generáció számára biztos – ő volt az Apple – cég vezetője. Az életrajz egyébként úgy készült, hogy maga Jobs kereste meg az ismert életrajz – írót, akkor, amikor már tudta, hogy halálos beteg, azzal a kéréssel, hogy írja meg az életét. A könyv kimerítő részletességgel tárgyalja Steve Jobs életútját, és az olvasóban, ahogy halad – fejezetről fejezetre – az a benyomás alakul ki, hogy Jobs nem lehetne példa sem magánéletében, sem úgy, mint cégvezető, sem mint barát, sem mint evangélikus egyháztag – merthogy elvileg az volt. ugyanis evangélikus identitásával nem nagyon foglalkozott, ő nem volt láthatóan evangélikus, hanem lecserélte azt a zen buddhizmusra. És mint lenni szokott azoknál az embereknél, akik számunkra felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresnek, a normális megoldásokat lecserélik a legextravagánsabbakra, melyek végül kudarcba, vagy röhejbe fulladnak. Erre példa Jobs esküvője. A Yosemite Nemzeti parkban tartották, egy majdnem megközelíthetetlen helyen. A szertartást Jobs régi ismerőse, egy zen szerzetes tartotta, aki botot rázott, gongra ütött, füstölőt gyújtott, majd motyogva kántálni kezdett japánul, amit az ötven vendég közül szinte senki sem értett. A furcsa hanghordozás miatt többen azt hitték a szertartásvezetőre, hogy be van rúgva. A szertartás után következett a torta: artisztikus darab lehetett, mert a nemzeti park egy nevezetes szikláját mintázta, de a vendégek többsége ehetetlennek találta, mivel Jobs vegetáriánus igényei szerint nem volt benne se tejtermék, se tojás. És mivel Jobs absztinens is volt, nem szolgáltak fel italokat, a társaság – jobb híján – elindult túrázni egyet.

Jobs egy valamihez értett, ahhoz, hogy megtalálja a művészet és a technológia találkozási pontjait. Ahhoz volt érzéke, hogy szépséget és technológiát egyesítsen, és ezt mások szemében értékessé tegye: ebben – valljuk be – nagyot alkotott.

Az a reális kép, melyet Walter Isaacson az informatika nagy látnokáról leírt, az arra sarkall engem, hogy elgondolkozzak, mindez ránk is igaz, hogy legfeljebb egy valamiben lehetünk példák mások számára. És örüljünk neki, ha legalább egy területe van az életnek, melyben példák lehetünk, hogy lehet és érdemes is tőlünk valamit tanulni, mert az is lehet, hogy semmiben sem bizonyulunk példának.

Ahogy Pál mondja: „…hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.”

De miben áll ez az elsötétedés? Arra vonatkozik vajon, amikor valaki elszakad önmaga reális látásától, vagy arra, ha valaki sötéten látja önmagát és a helyzetét?

Mikor középiskolás koromban színházi statiszta voltam – a Nebáncsvirág című operettet adtuk elő, szerepelt a darabban egy színész, akivel közelebbi ismeretséget kötöttem. Alkoholista volt és láncdohányos. Családja nem volt. Magáról úgy nyilatkozott nekem, hogy Ő számomra az elrettentő példa. A darabban a mindig részeg őrmestert alakította. Tökéletes volt az alakítása. Ha őrá gondolok, akkor azt mondom, nem ez az igazi elsötétedés, hanem az ellentéte, amikor valaki tökéletesen meg van győződve arról, hogy ahogy él, és amit gondol, azzal nincsen semmi baj, az úgy jó, ahogy van.

A reális kép igenis az, hogy azt mondjuk, baj van az emberrel, így velünk magunkkal is, és ezen a bajon mi a magunk erejéből nem tudunk változtatni.  És egy ember legfeljebb egy dologban lehet mások számára példa.

Nemrég valaki komoly megrendüléssel méltatta nekem Tőkés László magánéleti ügyeit – benne decemberi esküvőjét, mert benne még annak a hősnek a képe élt, aki elindította a Causescu diktatúra összeomlását. És most, amikor olvasott a az új arával való házasságkötéséről, összeomlott benne ez a kép. Pedig ezek a képek – nevezzük őket példaképeknek, fontosak – hatnak ránk, célokra sarkallnak, segítenek nekünk meghaladni önmagunkat, és miközben próbáljuk őket utánozni, egy elképzelt közösségbe kerülünk velük, mely némi fényt kölcsönözhet mindennapjainknak.

Oktatási rendszerűnk humán része abból az előfeltevésből indul ki, hogy a történelemben és az irodalomban is meg lehet találni azokat az embereket, akik példákként állhatnak előttünk, akik mécsesként bevilágíthatják életük – jövő felé vivő – alig látható, bizonytalan ösvényét.

De idővel kiderül, hogy ezek az emberek nem olyanok voltak, mint amilyennek a tankönyvekben bemutatták őket, és a lelepleződés néha elég fájdalmas lehet.

Megoldás a Bibliából megismert emberkép lehet, és az, ami az emberen túl kezdődik.

Az ember számára támasz, útja során világító mécses nem lehet egy olyan másik ember, aki ugyanolyan anyagból van gyúrva, ugyanabból a DNS-ből van, mint ő.

Több kell ehhez az embernél. Ehhez Isten kell. Túl megfoghatatlan, láthatatlan, elérhetetlen?

Pál azt mondja:  „19Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra.”

Nem az a bajunk, hogy nem rendelkezünk Istenről a kellő információval, merthogy igenis rendelkezünk. Nem mondhatjuk, hogy nem tudunk eleget róla, mert tudunk. A kezünkben van mindaz, ami elég ahhoz, hogy Isten világban való jelenléte számunkra eligazodáshoz szükséges fényforrásként kísérje életünket. Aki ezt felismeri, az mindezt kifejezésre is juttatja, oly módon, hogy dicsőíti és áldja őt Istenségéért. Vagyis Isten „Isten”, és az is kell, hogy legyen számunkra, és az is kell, hogy maradjon. És a dicsőítés nyitja meg az utat, a lehetőséget számunkra ahhoz, hogy – bár mi emberek vagyunk, de talán rajtunk keresztül is átderenghet az Isten dicsőségének fénye. És itt nem a katolikus életszentségre gondolok, hanem valami másra. arra, hogy nagy dolog, ha egyvalamiben példák lehetünk. De ez egyrészt csak akkor lehetséges, ha elszántak vagyunk abban, hogy Istent Istenként akarjuk ismerni, akihez képest minden más csak teremtmény, másrészt ember voltunknak a korlátjaival tisztában vagyunk.

Barth károly a XX. századi protestantizmus megújítójának az egyik korabeli lap azt a felhívást küldte, hogy küldjön köszönőlevelet Mozart-nak. Először fejcsóválva a papírkosár felé nyúlt, de aztán meggondolta magát. Már csak azért is, mert pár nappal korábban azt álmodta, hogy Mozartot kell teológiából vizsgáztatnia, és arra a kérdésre, hogy mi a dogmatika, és mi a dogma – álmában Mozart nem tudott felelni. Hiába utalgatott a megzenésített miséire, a lehető legbarátságosabb módon, az nem segített. Talán ez az álom a teológus Barth-ot arra figyelmeztette, hogy nem kérhetjük egymáson számon, hogy ki miért éppen abban jó, amiben, és miért nem másban. Ahogy maga a teológus is bevallottan semmilyen hangszeren sem játszott, és nem értett a zeneelmélethez.

Mikor pedig tényleg elgondolkodik, hogy mit is köszönhet meg Mozart-nak, akkor ezt írja: „Amit Önnek köszönök, az az, hogy amikor Önt hallgatom, az engem egy jó és rendezett világ küszöbére helyez, amelyben van napfény és zivatar, nappal és éjjel, és akkor egyszerűen megajándékozottnak érzem magam. Az Ön muzsikájával a fülében az ember lehet fiatal vagy öreg, dolgozhat és kipihenheti magát, lehet megelégedett és szomorú, röviden: élhet. Van zene, mely az embert ehhez segíti, és van olyan, mely kevésbé teszi ezt. – majd befejezésül ezt írja: – Nem vagyok biztos abban, hogyha az angyalok Isten akarják dicsérni, éppen Bach-ot játszanak, – de afelől biztos vagyok, hogyha maguk között vannak, Mozart-ot játszanak és hogy akkor még maga a Jóisten is különösen odafigyel.” Nos, a levél végén maga Barth is elismeri, hogy ez az alternatíva hamis lehet – mármint az Istent dicsőítő és a csak maguk között játszó angyalokkal, de a lényeg, hogy az egészen törékeny emberi énünk nélkül, mely él: sír és nevet, elbukik, vagy feláll, meghátrál, vagy előre megy – azért minden küzdelmünk között önmagunkkal, amikor lehetünk eszköz vagy cél, korlát vagy áttörés, börtön vagy szabadulás, e dialektika nélkül nem létezhet dicsőítés sem, sőt, néha maga ez a dialektika adja az ütemét, a ritmusát Isten dicsőítésének. Ámen